Rólunk

A Szolgálat és elődintézeteinek történetei

Hazánk területén a bányászat jelentős múlttal és hagyományokkal rendelkezik.

A világ egyik legrégibb ismert bányája a Veszprém melletti Lovas község határában feltárt őskori vörösföld-bánya, amely az i.e. 80000-40000 közötti időszakból származik.
A késő neolitikumban (5-6 ezer éve) Tata és Sümeg környékén tőzeget bányásztak.
A Kárpát-medencében (a Felvidéken, Erdélyben és a Mátrában) a honfoglalás előtt a rómaiak végeztek először iparszerű bányaművelést, elsősorban arany- és sóbányákban.
A honfoglaló magyarság már magával hozta a vasművességet. A vas előállítása és feldolgozása Kőszeg, Sopron és Ózd körül összpontosult.
A magyar ipartörténelemben a bányászat volt az első, ahol az állam szabályozó szerepe megjelent. Már István király oklevelei említést tettek a király „kamarájáról”, amely jövedelmének jelentős része származott a királyi kézben lévő ezüst- és sóbányászatból és a pénzverésből. Ismeretes az is, hogy a Szegedre és Szolnokra eljuttatott erdélyi só szétosztására és az egyes vármegyék királyi váraiba szállítására ispánok felügyeletével került sor, a várakba szállított só tárolásáról pedig a tárnokok (tavarnicus) gondoskodtak.
A mai részvénytársasági cégforma a magyarországi ércbányászatban már a XII. század vége óta meghonosodott "Gewerkschaft"-ok (bányaszövetkezetek) szervezetéből alakult ki;
A hatályos bányajogunkban a felelős műszaki vezető tisztsége a középkori hutman (főfelőr) intézményéből származik;

A XIII. században már bányakamarák működtek Selmecbányán, Telkibányán, Aranyosbányán, továbbá sókamarák működtek Désen, Kolozsvárott, Tordán, Vízaknán. Károly Róbert további bányakamarákat hozott létre Körmöcbányán, Szomolnokon és Nagybányán is.
A XIII. századtól már az országos törvényhozás is rendelkezett a bányászatról. IV. Béla király a tatárjárást követően, 1245-ben megerősítette a magyar bányászat kiváltságait, és lefektette a magyar bányaművelés jogszabályait. A világ egyik legrégebbi fennmaradt bányajogi rendelkezés-gyűjteménye a XIII. sz. közepéről származó selmecbányai jogkönyv, amely
 
- a kutatásokat és bányatelkeket adományozó - a mai bányahatóság ősének tekinthető - bányamester tisztségét már mint régtől fogva létező intézményt szabályozta, ő volt a művelés vezetője és ellenőrzője, a bányászati peres ügyek intézője volt.
- a bányatelek jogintézményéről, mértékéről és adományozásának módjáról már részletesen rendelkezett.

A XIV.-XV. században újra összeolvadt a pénzügyi és a bányaigazgatás, de utóbbi felügyelete ekkor sem terjedt ki a só- és vasérc termelésre. E korban Budán, Körmöcbányán, Szomolnokon, Nagybányán, Nagyszebenben és Zágrábban működtek bányakamarák. A bányakamarák feladata elsősorban az urbura (bányavám) behajtása, továbbá a királyi regálejog (haszonvételi jog) érvényesítése, a bányaművelés általános felügyelete és a bányaügyi jogszolgáltatás volt.
Az első fennmaradt országos érvényű bányajogi rendeletet 1327-ben I. Károly király adta ki.
A középkori magyarországi bányászat olyan nemzetközi hírnévre tett szert, hogy 1452-ben VI. Henrik angol király magyarországi bányamunkásokat telepített Angliába és hasonlóan cselekedett 1488-ban III. Vasziljevics Iván moszkvai nagyfejedelem is, illetve XI. Lajos francia király 1471-ben kiadott rendeleteiben utasításba adta, hogy a francia bányászat ujjászervezésében Magyarország bányászatát követendő például kell venni.

A Magyar Királyság területén a középkorban az érc- és sóbányászat olyan volumenű volt, hogy a királyi kincstár pl. 1300-ban mintegy 1100 kg (4500 márka) aranyat tudott piacra dobni Firenzében, illetve 1454-ben pl. a magyar királyi jövedelmek több mint 45 %-a a sóbányászat jövedelmeiből származott;
A mai értelemben vett társadalombiztosítás első szervezeti és szabályozási formái a bányatársládák voltak, melyek közül az első magyarországi bányatársláda-szervezetet 1496-ban Thurzó János alapította Besztercebányán;
A téli, valamint nyári időszámítás ma ismert rendszerét már 1515-ben a selmeci bányákban is alkalmazták (az ekkor kiadott munkaszabályzat szerint az ércmalom munkásai és a szérelők Szent Mihály naptól Szent György napig reggel 5 órától este 5 óráig, egyébként pedig reggel 4 órától este 4 óráig voltak kötelesek dolgozni);

A XVI. században a termelés már mindinkább a bérmunkán alapult. A bányák művelése egyre mélyebbre húzódott. A bányászat a nagyobb üzemekben iparszerűen végzett tevékenységgé fejlődött.
A bányahatóság magyarországi története ugyanakkor sokkal régebbi múltra vezethető vissza. A bányakapitány (berghauptman) elnevezés és tisztség német nyelvterületen már a kora középkorban meghonosodott. Minderről Georgius Agricola 1556-ban megjelent „De re metallica” (A bányászatról és kohászatról) című művének Negyedik könyvében a következő- képpen ír1 : „A bányakapitánynak (főkamaragrófnak), mint a király vagy fejedelem kinevezett helyettesének minden rendű, nemű és korú ember szolgálni és engedelmeskedni tartozik. Ő kormányoz és igazgat mindent bölcsességével, elrendeli, ami hasznos és a bányászat javát szolgálja, míg az ellenkezőjét tiltja. Ő szabja ki a bírságokat és megbünteti a bűnösöket. Ő dönt azokban a vitákban, amelyeket a bányamester nem tudott elintézni. Ha ő maga sem tud dönteni, akkor engedélyt ad a bányatulajdonosoknak arra, hogy jogvitájukat bírói útra tereljék. Rendeleteket bocsát ki, tiszti állásokat tölt be és szüntet meg, megállapítja a tisztek és hivatalnokok fizetését. Jelen van a bányagondnokok által évnegyedenként előterjesztett bevételi és kiadási elszámolásoknál. Minden vonatkozásban képviseli a király vagy fejedelem személyét és őrködik az uralkodó tekintélyének csorbítatlansága felett.” Magyarországon a bányakapitány tisztsége helyett, de annak megfelelőjeként a főkamaragrófi tisztség honosodott meg. Mellette pedig a bányászati igazgatás legalsóbb fokú szerveként a német gyakorlattal megegyezően a bányamester (bergmeister) tisztsége alakult ki.
A „bányatelek” adományozás ősi jogintézményének előírásrendszerét is Agricola ismertette részletesen: „A feltárási ponttól számítva a bányatelek oly módon kerül meghatározásra, hogy a bányatelek szélességének fele a fekvőbe, másik fele a fedőbe essen. Ha a telér függőlegesen száll a mélybe, akkor a bányatelek a maga egészében ugyancsak függőlegesen esik a mélybe. Ferde esésű telér esetén a telekhatárok is ferdék. A bányatulajdonos a bányatelek egész szélességére szerez mindenkorra jogot, bármily mélyre nyúlik is a telér, tehát végtelen mélységig.”

Az ország három részre szakadását követően 1573. február 16.-án II. Miksa Magyarországon is életbe léptette az Ausztriában korábban már bevezetett Bányarendtartását (Maximilianische Bergordnung). A Bányarendtartás a bányászati és kohászati közigazgatás legfelsőbb vezetését az Alsó-Ausztriai Kamarára ruházta és az országban un. bányaigazgatóságokat (BergwerkDirektion; a későbbi Bányakapitányságok elődei) szervezett. A sóbányászatban négy kerület működött a Magyar Kamarának alá- rendelten: a Felső-Magyarországi Sóigazgatóság, a Máramarosi Sófelügyelőség, az Eszéki Fősóhivatal és a Sóvári Fősóhivatal, amelyek 49 alájuk rendelt sóhivatal útján látták el az irányítási feladatokat. A XVII. században létrehozták a Széki sókamarát is. A sóbányászat és sóforgalmazás igazgatási és egyéb elkülönültségét jól jellemzi, hogy még 1940-ben is önálló sószállító hivatalok működtek Aknaszlatinán, Szigetkamarán, Désaknán és Parajdon, továbbá sóhivatalok voltak Budapesten, Miskolcon, Tokajban, Szegeden, Nagykanizsán, Sopronban és Komáromban. A Bányarendtartás részletesen szabályozta a kutatást és a bányaművelést, de a bányászat területén a napi 8 órás munkaidőt, illetve a nők és gyermekek bányabeli munkavégzésének korlátozását is (1573-1854). A Bányarendtartás egyik - bányászati közigazgatási szempontból jelentős - rendelkezése volt, hogy kötelezővé az un. „bányakönyv” (bergbuch) vezetését, amelybe a bányamesterek kötelesek voltak feljegyezni a bányászattal kapcsolatos közigazgatási jellegű intézkedéseket és eseményeket.

A bányászati jogok adományozásához értelemszerűen hozzá tartozott a megfelelő hatósági nyilvántartási rendszer kialakítása is. A bányakönyvek (Bergbuch) vezetéséről már a Miksa-féle Bányarendtartás is rendelkezett, a későbbi bányakapitányságok pedig már számos egyéb nyilvántartást is vezettek, pl. a bányatelek és adománykönyvet, a zártkutatmányok és kutatási terek nyilvántartása, a bánya- és kohóművek nyilvántartása (Üzemek könyve), a bányatérképek nyilvántartása, a baleseti nyilvántartás, stb.

A világ első bányabeli jövesztő-robbantását 1627. február 8-án a bányahatóság kiküldötteinek jelenlétében Selmecbányán hajtották végre;
A XVIII. század közepéig mindazonáltal egységes bányászati igazgatási szervezet még nem alakult ki. Ennek megváltoztatása érdekében 1747-ben a Bécsi Udvari Kamarán belül működő Bányaügyi Tanács alá rendelték a magyarországi bányakerületeket: a felső-magyarországi bányakerületet, Szomolnok székhellyel; az alsó-magyarországi bányakerületet Selmecbánya központtal; az újonnan alakult észak-keleti bányavidéket Nagyvárad székhellyel, végül a Temesi bánság területére szervezett bánya-igazgatóságot, melynek központi hivatala Oravicán volt. A kerületek élére állított bányahatóságok számos elkülönült feladatú alsóbbfokú hivatalt hoztak létre. Ezek egyike volt pl. a jelentősebb bányavárosokra telepített alsófokú bányabírósági szervezet (Berg-Gericht, Judicium Montanum) is, amely 32 bányabíróságból állt.
Már 1761-ben Udvari Rendelet szabályozta a bányahatóságok hatáskörét a munkaügyi panaszok elbírálásában;
A munkabaleseti-statisztika bányahatósági vezetését már 1770-ben Udvari rendelet írta elő;
Már 1776-ban Udvari Kamarai rendelet szabályozta a bányaszerencsétlenségek bányahatóságnak történő bejelentését és kivizsgálásának rendjét;

II. József 1788. október 6.-án átszervezte a bányaigazgatás teljes szervezetét: a bécsi kamara alá rendelten Selmecbányán, Szomolnokon, Nagybányán és Oravicán kir. kerületi bányatörvényszéket, Zalatnán pedig kir. tartományi bányatörvényszéket hozott létre, melyek egyben a bányászati és kohászati adminisztratív és közigazgatási feladatokat is ellátták. Később Budán is Kerületi Bányatörvényszéket (Districtual Berggericht) szerveztek.

1795-ben Udvari Kamarai rendelet határozott a puskaporral való repesztés óvórendszabályairól;
A bányahatóság évenkénti jelentéskészítési kötelezettségét már 1804-től kezdve számos Udvari rendelet szabályozta.

A bányahatóság a XVII.-XIX. században a bányászati jogosítványok, művelési, szünetelési, aranymosási engedélyek kiadásán és ellenőrzésén, a bányaadók és illetékek kivetésén, illetve behajtásán, valamint a jogszolgáltatáson túlmenően már egyre inkább bányarendészeti és bányabiztonsági ellenőrzéssel, balesetvizsgálattal, üzemi berendezések engedélyezésével és bányászati statisztikák készítésével is foglalkozott. Jellegzetes kötelezettség volt 1758 előtt a bányamunkások bányaható-ság előtt tett esküje.
1854. május 23.-án Magyarország területén is bevezették az 1854. évi Osztrák Általános Bányatörvényt, amely formailag 1961. július 1.-éig maradt hatályban.
A hatályos bányajogunkból ismert ’műszaki üzemi terv’ fogalmát már az 1854. évi Általános Bányatörvény is szabályozta.
E törvény a közigazgatási feladatok ellátására elsőfokú hatóságként a bányakapitányságokat, vagy a bányakapitányságok alárendeltségében álló bányabiztosságokat ruházta fel hatáskörrel. Másodfokú hatóságként az un. főbányahatóság (az 1848. évi III. tc. alapján a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium, az 1727/1889. sz. min. elnöki rendelet alapján 1890-től a Pénzügyminisztérium, 1933-35 között a Kereskedelemügyi Minisztérium, majd 1935-től az Iparügyi Minisztérium Bányászati Főosztálya) funkcionált. Ebben az időben hét Bányakapitányság működött az ország területén: Besztercebányán, Budán, Nagybányán, Oravicán, Iglón, Zalatnán és Zágrábban, továbbá Bányabiztosságok voltak Rozsnyón, Gölnicbányán és Abrudbányán.

A ’bányakapitányság’ elnevezést és a hozzá tartozó közigazgatási szervezetet is e törvény vezette be és az elsőfokú bányahatóság e néven működött egészen 1949-ig.
Az 1861-ben megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok - melyek a bányatörvényt hatályában fenntartották - 9.§-a még szintén a bányakapitányságokat ruházta fel bányabíró- sági hatáskörökkel és csak az 1871: XXXI. tc., majd ennek nyomán a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. tc. választotta véglegesen külön a bányászati közigazgatást a bányabíróság hatáskört gyakorló törvényszékektől. Ezt követően a bányakapitányságok már tisztán felügyeleti hatásköröket gyakoroltak. A bányahatóság felügyeleti jogkört gyakorolt a fenntartott ásványok és a szén- bányászat teljes vertikuma felett, beleértve a kohászati, illetve egyes energetikai művek felügyeletét is.
Az 1946. és 1960. közötti időszakban az állami gazdaságirányítási rendszert központosították. Az 1949. évi Alkotmány kimondta, hogy a föld méhének kincsei és a bányák az állam tulajdonát képezik. A kő, kavics, homok és agyagbányák viszont csak ezen bányák 1949-es államosítását követően kerültek bányahatósági felügyelet alá, addig általános iparhatósági felügyelet alatt álltak, és tevékenységük nem tartozott a bányatörvény hatálya alá.
A bányászat egységes irányítását 1945-től az Iparügyi Miniszter vette át. A bányaigazgatás az Iparügyi Minisztérium, majd a Nehézipari Minisztérium, illetve a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium feladata volt.
A bányakapitányságokat 1949-ben megszüntették, helyükbe a bányarendészeti kirendeltségek léptek.
Az Országos Bányaműszaki Főfelügyelőség, mint a Minisztertanács közvetlenül felügyelete alá tartozó országos főhatóság 1955-ben alakult meg.
A bányászati igazgatás első fokú szerveiként Kerületi Bányaműszaki Felügyelőségeket szerveztek a korábban működő bányakapitányságok és bányarendészeti kirendeltségek székhelyén.
Az Országgyűlés 1960. december 1.-én alkotta meg az első magyar bányatörvényt, a bányászatról szóló 1960. évi III. törvényt.
Az 1980-as évek végén elindult és a társadalmi és gazdasági viszonyokban bekövetkezett változások szükségessé tették a bányászati jogviszonyok módosítását.
Az 1993. évi XLVIII. törvény, az új bányatörvény célja, hogy óvja a bányászatban foglalkoztatottak életét és egészségét, a megváltozott állami feladatokra figyelemmel alakítsa ki a bányászati szakigazgatás egységes és korszerű intézményrendszerét, figyelemmel arra, hogy a bányászat fokozottan veszélyes tevékenység, amely sajátos műszaki-szakmai hozzáértést, különleges biztonsági szabályokat és felügyeletet igényel.
A 2007. január 1-én létrejött Magyar Bányászati Hivatal önálló feladattal és hatáskörrel rendelkező országos hatáskörű közigazgatási szerv, amelynek irányítását a Kormány, felügyeletét a miniszter látja el. A Magyar Bányászati Hivatal jogi személy, amely önállóan gazdálkodó központi költségvetési szervként működik.

A Szolgálat 2017. július 1-én jött létre a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal, valamint a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet egyesítésével az 1009/2017. (I. 11.) Kormányhatározat valamint a 161/2017. (VI.28.) Kormányrendelet alapján. Az MBFSZ önálló feladattal és hatáskörrel rendelkező központi hivatal, amely a Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest és Veszprém Megyei Kormányhivatallal (a Bányafelügyeleti Főosztállyal, valamint a Hatósági Főosztályok Bányászati Osztályaival) együtt látja el az állam bányászati és földtani feladatait. Az MBFSZ irányítását a bányászati ügyekért felelős nemzeti fejlesztési miniszter felügyeli.

A Magyar Állami Földtani Intézet története


Magyarország földtani kutatását a 18. században kezdték meg hazai és külföldi szakemberek. A földtani térképezést a 19. század közepétől az 1849-ben megalapított bécsi földtani intézet (K. K. Geologische Reichsanstalt) geológusai végezték. Az Ausztriával 1867-ben megkötött kiegyezés hatására felmerült egy önálló magyar földtani kutatóintézet létesítésének az igénye. Első lépésként 1868-ban Gorove István miniszter a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumban létrehozta a Magyar Királyi Földtani Osztályt, majd, ugyancsak az ő felterjesztésére I. Ferenc József uralkodó 1869. június 18-án jóváhagyta a Magyar Állami Földtani Intézet megalapítását. Az alapszabályban a következő feladatokat rögzítették: részletes földtani térképezés; általános és részletes földtani térképek készítése és kiadása; ásvány-, kőzet- és ősmaradvány-gyűjtemény felállítása; vegyelemzések készítése a mezőgazdaság, a bányászat és az ipar igényei szerint. A világon a legkorábban megalapított hasonló intézmények közé tartozó, egyben az első hazai állami tudományos kutatóintézet Hantken Miksa igazgató vezetésével kezdte meg tevékenységét.

Hantken Miksa igazgatósága (1869-1882) alatt a csak néhány tagú, de kiváló szakemberekből álló intézeti gárda 1:28 800-as méretarányú lapokon elkezdte a Dunántúl földtani térképezését, az eredményeket 1:144 000-es méretarányú térképlapokon jelentették meg. A földtani térképezés rendszeressége és az eredmények gyors közreadása, a könyvtár és a gyűjtemények megszervezése és fejlesztése, az alapvető és átfogó munkákat tartalmazó Évkönyv-sorozat és az Évi Jelentés kiadása (az előző 1871-től, az utóbbi 1882-től jelenik meg), a tudományos munka nemzetközi kapcsolatainak biztosítása az Intézetre háruló országos feladatok nagyszabású és lendületes megvalósítását jelentette.

Böckh János 1882-től 1908-ig vezette az Intézetet, amely ebben az időszakban nagy fejlődésen ment keresztül. A munka differenciálódott (pl. 1883-ban bányageológusi és vegyészi státuszt létesítettek, 1891-ben felállították az Agrogeológiai Osztályt, 1892-től külön szakember foglalkozott ásvány- és gyógyvizeink védelmével és a települések vízellátási problémáinak megoldásával,1893-ban szénhidrogén-kutatás kezdődött hazánk különböző részein stb.), valamint tovább folytatódott és jelentősen előrehaladt az ország rendszeres földtani térképezése (az eredmények közreadása már új, 1:75 000-es méretarányú lapokon történt). A Magyarhoni Földtani Társulat 1896-ban 1:1 000 000 méretarányban kiadta Magyarország geológiai térképét (az ország első hazai szerkesztésű földtani térképét), amely legnagyobbrészt az Intézet geológusainak eredményeire épült.

Lechner Ödön tervei alapján, Hauszmann Sándor kivitelezésében és Semsey Andor hathatós anyagi támogatásával 1898-1899-ben felépült az Intézet „magyaros” szecessziós stílusú palotája, amelynek ünnepélyes átadására 1900. május 7-én került sor. Az új épületet május 29-én meglátogatta az alapítólevelet egykor aláíró uralkodó, I. Ferenc József császár és király is.

Az 1908 és 1919 között működő igazgató, id. Lóczy Lajos a földtani egységek szerinti térképezést, valamint az adott területek sokoldalú vizsgálatát és monografikus leírását szorgalmazta és az Intézet egyéb fontos feladatait a kőszén-, tőzeg- és lápterületek tanulmányozásában, a cementgyártásra alkalmas kőzetek és a kőolaj kutatásában, valamint a balaton-felvidéki vasútvonal környékének földtani felvételében és gyakorlati célú vizsgálatában határozta meg. Az Intézet által az Erdélyi-medencében végzett kálisókutatás 1909-ben Európa akkor ismert legjelentősebb földgázmezőjének feltárását eredményezte. Ebben az időszakban rendeztek az Intézetben először nemzetközi tudományos összejövetelt (I. Nemzetközi Agrogeológiai Konferencia, 1909) és 1914-ben megindult egy új, fontos földtani periodika, a Geologica Hungarica című sorozat kiadása.

Az első világháború és a Tanácsköztársaság viszontagságai után az Intézet néhány évig kinevezett igazgató és átfogó terv nélkül, szinte bénultan várta a kibontakozást, megbízott vezetője 1919-től 1923-ig Szontagh Tamás aligazgató, 1923-tól 1925-ig pedig Pálfy Móric geológus volt. A trianoni békeszerződés következményeként Magyarország elvesztette ásványi nyersanyagainak legnagyobb részét, ezért az Intézet legfontosabb feladata a geológiai és agrogeológiai térképezés mellett a kőszén-, nemesérc- és szénhidrogén-kutatás volt.

1925-ben Nopcsa Ferencet, a világhírű paleontológust nevezték ki igazgatónak, aki a földtani térképezés mellett a tudományos munkára helyezte a fő hangsúlyt. Az eredmények publikálását elősegítendő, házinyomdát és fotólaboratóriumot állíttatott fel. Nagy gondot fordított a nemzetközi kapcsolatok ápolására, ennek egyik jelentős eseménye volt a Paleontologische Gesellschaftnak 1928-ban (igazgatósága utolsó évében) az Intézetben megrendezett vándorgyűlése.

Nopcsa távozása után megbízottként rövid ideig (1928-1929) Timkó Imre geológus vezette az intézményt, majd 1929-ben a „manager” típusú Böckh Hugót nevezték ki igazgatónak, aki ezt a feladatát 1931-ig látta el. Ő elsősorban a legfontosabb gazdasági feladatokra koncentrált (pl. szénhidrogén- és bauxitkutatás), de irányításával folytatódtak a hidrogeológiai és agrogeológiai vizsgálódások, valamint a földtani térképezési munkálatok is. Az utóbbiaknál új módszereket vezetett be, amelyekkel a felvételek pontosságát kívánta növelni. Szorgalmazta a geofizikai kutatások eredményeinek bevonását a földtani munkába és nagy hangsúlyt fektetett az ország különböző részein lemélyítendő kutatófúrások létesítésére. Halála után rövid ideig (1931-1932) megbízottként Emszt Kálmán vegyész irányította az intézeti munkát.

Ifj. Lóczy Lajos (1932-1946 között igazgató) Böckh Hugó nyomdokain haladva elsősorban a gyakorlati irányú tevékenység (pl. kőolaj-, földgáz-, kőszén-, tőzeg- és érckutatás) folytatását és kiterjesztését tekintette az Intézet fő feladatának, de figyelme más területekre is kiterjedt (pl. ebben az időszakban telepítettek először talajvízmegfigyelő kutakat az Alföldön). 1935-ben újabb kiadványsorozat indult útjára Magyar Tájak Földtani Leírása címmel. A második világégés alatt az intézmény munkatársai a földtani kutatásokkal elsősorban a háborús gazdálkodás rohamosan növekvő nyersanyaggondjain kívántak könnyíteni.

 

A második világháború végétől 1958-ig az Intézetnek hét megbízott, illetve kinevezett igazgatója volt (1944-1946: Vigh Gyula, 1946-1950: Szalai Tibor, 1950: Vitális Sándor, 1950-1952: Majzon László, 1952, 1953-1956: ifj. Noszky Jenő, 1953: Balogh Kálmán, 1956-1958: Kretzoi Miklós). Ebben az időszakban, a nehézipar nagyarányú, gyakran erőszakolt fejlesztésével párhuzamosan, ezt kiszolgálandó az Intézet legfontosabb feladata az energiaforrások és az ásványi nyersanyagok (szénhidrogének, kőszenek, ércek, építőipari alapanyagok, kohászati segédanyagok stb.) fokozott erővel történő kutatása volt (1953-tól az alkalmazott földtani osztályoké lett a vezető szerep), az alapfeladatok ellátása háttérbe szorult és a földtani térképezési munkálatok ugyan folytak, de mélypontra kerültek. Ennek az évtizednek fontos eredményei közül az Országos Földtani Adattár létrehozását és Magyarország földtani térképének (1956, M=1:300 000) kiadását említjük meg.

Fülöp József igazgatósága (1958-1969) idején egy hosszú távú koncepció alapján folyt a tervszerű, elmélyült alapozó, térképező és módszertani kutatómunka, valamint megindult az eredmények szintetizálása. E korszakban a kutatások területi koncentrálása, a földtani anyagvizsgálatok megerősödése és a dokumentációs munka korszerűsítése volt a jellemző az analízis-szintézis-közreadás hármas egységében. A tevékenység három főosztály (Térképezési, Anyagvizsgáló, Dokumentációs) keretében folyt, a Térképezési Főosztályon regionális földtani egységenként szervezett osztályok végezték a munkát: a rendszeres földtani térképezést és a térképezett területek részletes és átfogó vizsgálatát. A számos eredmény közül Magyarország 1:200 000-es méretarányú földtani térképsorozatának kiadását említjük meg (az első lap 1965-ben látott napvilágot). Ebben az időszakban rendezték meg a második világháború utáni első nemzetközi tudományos tanácskozást (Nemzetközi Mezozóos Konferencia, 1959) és 1969-ben, a nagyszabású centenáriumi megemlékezés keretében 47 ország képviseletében 629 külföldi és 249 hazai szakember vett részt az arra az alkalomra szervezett nemzetközi kollokviumokon és kongresszuson.

Konda József működésének (igazgató 1970 és 1979 között) elején a szilárd ásványi nyersanyagkutatáson, az ipari, területi és lelőhelyi nyersanyag-prognosztikán és a komplex ásványvagyon-prognosztikán volt a hangsúly, majd az 1970-es évek második felében a vízföldtani, építésföldtani-mérnökgeológiai (ezeken belül a vízkészlet- és építőanyagipari nyersanyagkutatási) munkálatok kerültek túlsúlyba. A földtani térképezés csökkentett ütemben folyt.

Hámor Géza igazgatóságának (1979-1991) időszakát a megelőző két évtized eredményeinek szintetizálása és kiadása, az Intézet arculatának nemzetközi gyakorlathoz igazodó megformálása, a kutatási irányok megújítása és mindenre kiterjedő korszerűsítés jellemezte. A fő feladatok az alábbiak voltak: földtani alapkutatás, regionális földtani kutatás (térképezés, prognosztika), alkalmazott földtani célkutatás, valamint a szaktudományi kiadói, szolgáltatói (anyagvizsgálat, könyvtár, adattár, gyűjtemények) szerepének megerősítése.

Az 1990. évi rendszerváltást követő új társadalmi és gazdasági helyzetben az egész hazai földtani intézményrendszer az országos átalakulási folyamat sodrába került. Gaál Gábor igazgatónak (1991-1996) és munkatársainak ebben a válságos időszakban az Intézet puszta fennmaradásáért is meg kellett harcolnia. Új célokat kellett megfogalmazni, amelyek megvalósítására program-projekt szervezetet hoztak létre. Öt program (környezetföldtan, földtani térképezés, ásványi nyersanyagkutatás és értékelés, alapkutatás, geokémia) alakult, amelyeket projektek hajtottak végre. A költségvetési támogatás nagymérvű csökkenése és az ebből következő nagyarányú létszámleépítés ellenére az Intézet munkatársai ebben, az intézmény történetének egyik legnehezebb időszakában is eredményes kutatómunkát végeztek.

Brezsnyánszky Károly geológus, kartográfus (1996-2006) igazgatósága alatt az új szervezeti helyzetben (Magyar Geológiai Szolgálat) sikerült megerősíteni az Intézet önálló arculatát, nemzeti kutatóintézet jellegét, megteremteni szervezeti és gazdasági stabilitását. A kor igényeinek megfelelően átalakult az intézmény kutatási profilja, nagyobb szerepet kaptak a pályázati és szerződéses alkalmazott kutatási területek, mint a vízföldtan, a környezetföldtan és a nyersanyagpotenciál-felmérés. A gyakorlati feladatok megoldása révén lehetőség nyílt fontos alapkutatások végzésére is. Az alapadat és térképi adatbázisok térinformatikai rendszerben történő feltöltésével megkezdődött az országos és regionális szintézisek, földtani modellek megalkotása. Jelentős informatikai és laboratóriumi műszerfejlesztés történt. Számos térkép és szöveges kiadvány megjelentetésére került sor. Sikerült biztosítani az Intézet műemlék épületének fenntartását, részleges felújítását. Bővült és stabilizálódott az Intézet hazai és külföldi kapcsolatrendszere. A legfontosabb eredmények közé sorolhatjuk az ország 1:100 000 méretarányú digitális földtani térképének elkészítését és közreadását, az atomerőművi kis- és közepes aktivitású radioaktív hulladékok végleges elhelyezéséhez megfelelő földtani környezet kijelölését és részletes megkutatását, valamint az Intézet integrálását az európai földtani szolgálatokat tömörítő Eurogeosurveys szervezetbe. A hazai és nemzetközi kapcsolatrendszer építésével, de főleg a kutatási eredmények, intézeti publikációk színvonalával, az információszolgáltatás kiterjesztésével sikerült az Intézet hírnevét, elismertségét lényegesen megerősíteni.

Kordos László paleontológus, a Rudapithecus hungaricus nemzetközileg ismert kutatója 2007-2010 között állt az intézet élén. Az intézetet rövid ideig (2010. szept. 16.- okt. 14.) Chikán Géza megbízott igazgató vezette, majd Fancsik Tamás szintén megbízott igazgató (2010. okt. 15.- 2012. márc. 31.) kormányozta el az intézetet az ELGI-vel való 2012. április 1-jén történt összevonásig, amikor a két intézetből megalakult a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet.

Ajánlott irodalom

Böckh János - Szontagh Tamás (1900): A Magyar Királyi Földtani Intézet. Budapest.
Fülöp József - Tasnádi Kubacska András szerk. (1969): 100 éves a Magyar Állami Földtani Intézet. Budapest.
Hála József szerk. (1994): 125 éves a Magyar Állami Földtani Intézet. Tanulmányok. Budapest.
Hála József - Maros Gyula (2000): Art geo palota a Stefánián. 100 éves a Földtani Intézet Lechner Ödön által tervezett szecessziós épület. Budapest.

Az ismertető nagyrészt Hála József munkája

Az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet Története

 

Az intézet előtörténete Eötvös Loránd – a ma nevét viselő tudományegyetem fizikai intézetének professzoraként – 1886-ban indított gravitációs kutatásaival kezdődött. Ennek eredményeként 1890-91-ben megalkotta később világhírűvé vált torziós ingáját. 1906-ban a Nemzetközi Földmérési Szövetség (Internationale Erdmessung) Budapesten tartotta XV. Kongresszusát, így a résztvevők a helyszínen tanulmányozhatták az Arad környéki torziósinga-méréseket. A látottak hatására a kongresszus résztvevői beadvánnyal fordultak a magyar kormányhoz, amelyben felkérték az illetékeseket a kutatások anyagi támogatására.

A kormány megértéssel fogadta a külföldi tudósok javaslatát: Apponyi Albert, vallás- és közoktatásügyi miniszter 1907. május 15-én kelt levelében örömmel tudatja Eötvössel, hogy:

„... a Nagyméltóságod által felhozottak fontosságának tudatában, s figyelemmel a külföld megtisztelő óhaj nyilvánítására is, a minisztertanács készséggel hozzájárult ahhoz, hogy Nagyméltóságod részére, a folyó 1907 évre, említett vizsgálódásai támogatásául 60.000 azaz hatvanezer korona államsegély engedélyeztessék. - A pénzügyminiszter úrral pedig egyetértőleg és közösen gondoskodtam aziránt, hogy a jövő 1908 és 1909 évekre ugyancsak évi 60.000 azaz hatvanezer korona a mondott célra államköltségvetésileg előirányoztassék...”

Ez a miniszteri levél tette lehetővé a Geofizikai Intézet megalakítását.

A háború alatt Eötvös fontos nyersanyagkutatási feladatokban bizonyította ingájának hatékonyságát, pl. a morvamezői (Gbely, Szlovákia) kőolaj-és földgáztároló szerkezet kimutatásában. Eötvös Loránd 1919-ben bekövetkezett halála ellenére a módszertani kutatások folytatódtak a már az ő nevét viselő Geofizikai Intézet keretében. 1921-től megkezdődtek a korábbi, nyersanyagforrásaitól megfosztott országon belüli kutatások, többek között kőolajkutató mérések az Alföldön. A terepi mérésekkel párhuzamosan folytak az Eötvös-inga korszerűsítését célzó fejlesztések. Az 1920-as és 30-as években a világ vezető kőolajkutató vállalatai magyar szakértőket alkalmaztak távoli országokban folyó kutatásaikhoz.

Az 1930-as évek második felében a gravitációs és mágneses mérések mellett sorra meghonosodtak az intézetben a külföldön kifejlesztett geofizikai módszerek. 1936-ban Pogány Béla műegyetemi tanár szabadalma alapján elkészült az első hazai 6-csatornás szeizmikus berendezés, amelyet 1938-ban a geoelektromos és mélyfúrási mérőrendszerek követtek. Az intézet létszáma ebben az időszakban – a terepi kisegítő személyzetet nem számítva – 10 fő körül volt.

1948-tól az intézet létszáma fokozatosan bővült. Előbb a MAORT geofizikai részlegét és az Országos Meteorológiai és Földmágnességi Intézet obszervatóriumi földmágneses kutatásait, majd 1952-ben a Földrengésvizsgáló Intézetet csatolták az ELGI-hez.

Az 1950-es évek elején nagyszabású műszerfejlesztési tevékenység kezdődött, melynek első eredménye a hazai gyártmányú 24-csatornás szeizmikus berendezés, majd az 1958-as brüsszeli világkiállításon aranyéremmel kitüntetett E-54, ill. E-60 típusú Eötvös-inga kifejlesztése volt. Hamarosan megindult a geoelektromos és a mélyfúrás-geofizikai műszerek fejlesztése és kisszériás előállítása is.

1950-55 között gravitációs alaphálózatot jött létre, és nagy ütemben beindult az ország területének regionális-gravitációs és földmágneses felmérése. Időközben a mélyfúrási geofizikai tevékenység jelentős része iparvállalatokhoz, a Szeizmológiai Obszervatórium pedig a Magyar Tudományos Akadémiához került, és az ELGI-ben egyre nagyobb szerepet kapott a módszer- és műszerkutatás. Beindult a mágneses jelrögzítésű szeizmikus felvevő berendezés fejlesztése. A geoelektromos módszerek és műszerek fejlődése lehetővé tette ezek alkalmazását az érckutatásban, bauxitkutatásban és a vízkutatási feladatok megoldásában. Lehetővé vált a földkéreg mélyebb rétegeinek vizsgálata is elektromágneses hullámok segítségével.

1970-ben elkészült az ELGI központi székháza, ami egyben lehetőséget teremtett saját számítóközpont kialakítására is. Az intézet a nyolcvanas évek első felére 1000 főt meghaladó létszámú, nemzetközileg elismert kutatóbázissá vált. Közben az ELGI szakemberei számos külföldi expedícióban öregbítették a magyar geofizika hírnevét.

A digitális technika minden területen forradalmi változást hozott, a legjelentősebb műszerexportot két témakör biztosította: a személyi számítógépekre alapozott terepi szeizmikus előfeldolgozó-rendszerek és a kisátmérőjű fúrólyukakban alkalmazható nukleáris szondapark. Ez utóbbi témakör speciális ágaként alkották meg az ELGI kutatói a mérnökgeofizikai szondázó berendezést.

A 80-as évek közepén jelent meg az ipari létesítmények biztonságával kapcsolatos geofizikai vizsgálatok iránti igény (Paks, Ófalu, Üveghuta stb). Ugyanebben az időszakban kezdődtek a régészeti célú geofizikai vizsgálatok. Napjaink egyik legfontosabb feladata a geotermikus energiakutatás geofizikai módszerekkel történő elősegítése.

Az alkalmazott geofizikai kutatások mellett az alapkutatások is jelentősen fejlődtek. 1954-ben felépült a Tihanyi Geofizikai Obszervatórium, amely ma már túlnyomórészt saját fejlesztésű műszerekkel van felszerelve. Ma már a világ számos obszervatóriumában találkozhatunk az ELGI-ben kifejlesztett földmágneses berendezésekkel. 1978-ban került sor a Mátyás-hegyi Geodinamikai Állomás kialakítására. Az 1960-as években elkezdett paleomágneses vizsgálatokból fejlődött ki a Paleomágneses Laboratórium, mely felszereltségét és kutatási eredményeit tekintve a 80-as évekre Európa egyik kiemelkedő kutatóhelyévé fejlődött.

A magyar kutatási eredmények publikálási lehetőségének biztosítására 1952-ben megindult az intézet hivatalos lapja, a Geofizikai Közlemények, amely 1971-től angol nyelven, és már nemzetközi szerzőgárdával alapozta meg nemzetközi elismertségét. Az intézeti földtani és módszer-műszertani eredmények közzétételét szolgálta az ELGI éves jelentéseinek sorozata 1963 (?) és 1990 (?) között.

A Magyar Közlönyben, 2011 december 27-én megjelent kormányrendelet (320/2011 (XII.27.) Korm. Rendelet) szerint 2012. április 1-től a Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet és a Magyar Állami Földtani Intézet egységes szervezetként, Magyar Földtani és Geofizikai Intézet (MFGI) néven kezdi meg működését.
Expedíciók
Az első világháború után az Eötvös-inga a kőolajkutatás elengedhetetlen eszköze lett. Magyar műhelyben gyártották, magyar geofizikusok tanították be a használatát világszerte. Az ELGI szakértői a két világháború között számos országában mértek a torziós ingával (Perzsia, India, Burma, Mexikó, Franciaország, Irak stb).

A második világháború után segélyprogramokban is, szerződéses munkákban is nagy hasznot hajtott a Geofizikai Intézet az országnak. Az ELGI a külföldi munkák bevételeiből tudta fejleszteni műszerparkját, megvásárolni a fejlett technikát. Legnagyobb sikere a kőolajkutató szeizmikus mérőcsoportoknak volt (Görögország, Ausztria stb.).

USA. Az amerikai olajvállalatok már 1912-ben vásárolni akartak torziós ingákat, mert nem volt más eszközük a felszínről nem látható, elsősorban sódómokhoz kötött kőolajtelepek megtalálásához. A világháború megakadályozta az üzletkötést, az első magyar műszerek ezért csak 1922 decemberében, az Amerada Ltd. megrendelésére érkeztek meg az USA-ba. Hamarosan megkezdték a terepi méréseket, sorra mutatták ki a gravitációs anomáliákat Louisiánában és Texasban. 1924 őszén fúrták meg az első ilyen, csak gravitációs anomália alapján kimutatott szerkezetet, a Nash sódómot. Egy amerikai forrás szerint az Eötvös-inga segítségével egymilliárd hordó kőolajat fedeztek fel a két világháború között.
 
Kína. 1956-tól 1959-ig nagy létszámú magyar mérőcsoport dolgozott Kínában. Munkájuk eredményeként találták meg a szungliaói óriási kőolajmezőt, amely a mai napig Kína leggazdagabb szénhidrogén-előfordulásának tekinthető. Az expedíció magyar műszerekkel szerelte fel a kínai geofizikus csoportokat, és kiképezte a kínai geofizikusokat.

Mongólia gazdasági életének alapja az állattenyésztés és a takarmánytermesztés. A fejlesztés akadálya a vízhiány: új településeket (szamon központokat) és az állattenyésztő telepeket kellett ellátni viszonylag egészséges vizet adó fúrt kutakkal. A Magyar Vízkutató és Fúró Expedíció 1957-1970 között 782 területet mért fel, a geofizikai mérések alapján 485 fúrást mélyítettek le, amelyből 422 volt produktív. Ezeket a kutakat ma is „magyar kutaknak” nevezik.

Kormányközi egyezmény alapján 1966 és 1974 között a kelet-mongóliai Szuhe-Bátor és Dornod megyékben 4 magyar-mongol expedíció végzett földtani térképezést, nyersanyag-kutatást és geofizikai méréseket közel 40 000 km² területen. 1970-ben megkezdődött a korábbi években megismert ércindikációk részletes kutatása is. 1975-ig 13 jelentősebbnek látszó területen végeztek földtani és geokémiai térképezést, illetve geofizikai méréseket.

1976-ban szervezték meg a Nemzetközi Földtani Expedíciót (NFE), amelyben a geofizikai munkák nagy részét 1990-ig az ELGI geofizikusai végezték. 9 magyar geológuscsoport dolgozott az NFE keretében, ezek, valamint a többi KGST ország felvételező munkáját éves átlagban 15 fős geofizikus csoport támogatta. A magyar fél volt felelős (az expedíció magyar főgeofizikusának irányításával) az egész NFE geofizikai munkálataiért.

Iránban (Perzsiában) 1928-tól végeztek kőolajkutatást torziós ingával az ELGI szakemberei (Zagrosz-hegység, DNy-Irán). 1978-ban két mérőcsoport is dolgozott ott: a Sabalan hegység gravitációs térképezésénél és egy völgyzárógát helyének szeizmikus felmérésénél.

Kubában a KGST földtani együttműködés keretében magyar tanácsadó geofizikusok, majd két területen (1983-1988, Holguin; 1987-1990, Guantánamo) geofizikus csoportok dolgoztak Kubában. Feladatuk nemcsak a térképező és nyersanyagkutató geofizikai munkák irányítása volt, hanem a fiatal kubai munkatársak kiképzése, fejlett geofizikai módszerek bemutatása, nyersanyagkutató eljárások meghonosítása.

Az Intézet igazgatói
 
 
• Eötvös Loránd 1907 - 1919
• Pekár Dezső 1919 -1935
• Fekete Jenő 1935 - 1943
• Bassó Imre mb. 1943 - 1947
• Renner János 1947 - 1953
• Dombai Tibor 1954 - 1963
• Fülöp József 1964 - 1964
• Müller Pál 1965 - 1990
• Ráner Géza 1990 - 1994
• Bodoky Tamás  1994 - 2004
• Fancsik Tamás 2004 - 2012